Füllentés, hazugság, valótlanság – bárhogy is nevezzük őket, szinte biztos, hogy a legtöbb gyereknek valamelyik már hagyta el a száját. A hazugságok sok esetben hirtelen és intenzíven jelennek meg egy család életében, ami természetesen ijesztő lehet a szülők számára. De miért is hazudnak a gyerekek?

A gyermekek már egészen fiatal korban, általában 3 éves koruk körül megtanulnak füllenteni, de ebben a korban még nem nagyon használjuk a hazugság szót a gyerekek nem igaz állításaira. Ekkor kezdenek rájönni, hogy a felnőttek bizony nem gondolatolvasók, ezért akár mondhatnak olyan dolgokat is, amelyek nem igazak. 4-6 éves korukban ezek egyre gyakoribbak, és  egyre ügyesebbek is azáltal, hogy az arckifejezésüket és a hangszínüket hozzá tudják igazítani ahhoz, amit  mondanak. Ahogy a gyerekek idősebbek lesznek, egyre sikeresebben tudnak hazudni anélkül, hogy lebuknának. A hazugságok bonyolultabbá, összetettebbé válnak, hiszen egyre jobban ki tudják fejezni magukat, és ügyesebben megértik, hogyan gondolkodnak mások. Kamaszkorban már egyre általánosabb családi nehézség lehet a hazudozás, itt ezt már sokkal tudatosabban alkalmazzák. 

A füllentések hátterében sokféle motiváció állhat, például valamilyen nem túl kívánatos tevékenység alól való kibújás, vagy egy esetleges szülői dorgálás, büntetés elkerülése. Ezek gyakori okok, de van néhány kevésbé nyilvánvaló magyarázat is arra, hogy a gyerekek miért nem mondanak igazat, legalábbis nem a teljes igazságot. 

• Egy új viselkedés kipróbálása: Valótlan dolgok állítása tulajdonképpen egy teljesen új dolog a gyerekek számára, hiszen eddigi életük nagy részében a teljes igazságot mondták (nem véletlen a “gyermeki őszinteség” kifejezés sem). Pont emiatt, az újfajta felfedezés, hogy az igazságon kívül mondhatnak bármi mást is, izgalmas és kipróbálásra készteti őket: “Mi fog történni, ha most nem az igazat mondom? Miben fog ez nekem segíteni? Mi lehet majd a környezet reakciója?” Óvodáskorban a valóság és a fantáziavilág határa még nem teljesen szilárd, sokszor ő maguk sem tudják, mi a valóság, mi a fantáziájuk szüleménye. 

• Figyelemfelkeltés, az önbecsülés növelése és elismerés elnyerése: Általában az önbizalomhiányos gyerekek sok esetben grandiózus hazugságokkal próbálják elérni, hogy mások szemében jobbnak, különlegesebbnek vagy tehetségesebbnek tűnjenek, ezáltal is növeljék önbecsülésüket. 

• Figyelem elterelése saját magukról: Főként szorongó gyerekeknél jellemző, hogy saját nehézségeiről, tüneteiről próbálják elterelni a figyelmet, minimalizálják a problémát, mert nem szeretnék, hogy az emberek aggódjanak miattuk.

• Előbb beszél, aztán gondol: Impulzív gyerekek esetében gyakori, hogy mélyebb átgondolás nélkül beszélnének, a környezet által hazugságnak megítélt közlés ilyenkor sokszor valójában egy impulzív gondolat. 

• Füllentések, kegyes hazugságok: Bármilyen meglepő, vannak olyan helyzetek is, amikor a szülő – akár tudatosan, akár nem – de mások érzéseinek megkímélése érdekében saját maga is füllent egyet, ezt pedig a gyerekek előbb-utóbb ügyesen észreveszik, majd beépítik saját szociális készségeik közé. 

Mit tehetnek a szülők?
A legfontosabb, hogy megértsük a hazugság mögötti okokat (pl. félelem a büntetéstől, figyelemfelkeltés, önvédelem, provokáció), és ennek megfelelően reagáljunk rá. 

Ha a kisebb, például figyelemfelkeltő füllentésről van szó, legjobb, ha nem veszünk róla tudomást. Ahelyett, hogy durván azt mondanánk: “Hát ez biztosan nem igaz, tudom, hogy ez nem történt meg”, inkább egy olyan megközelítést alkalmazzunk, ahol a szülők nem feltétlenül szabnak ki következményeket, és nem is szentelnek az ügynek nagy figyelmet. Ez különösen akkor igaz, ha a füllentés alacsony önbecsülésből fakad. Az ilyen ártalmatlan, de nem is megerősítendő viselkedés, a legjobb megoldás a füllentés (nem a gyerek!) figyelmen kívül hagyása és a beszélgetés átirányítása valami olyanra, amiről tudjuk, hogy tényszerűbb. Ha pedig figyelemfelkeltést gyanítunk a háttérben, érdemes lehet tovább gondolkozni, miért próbálja ilyen módon magára felhívni a figyelmet, és hogyan biztosíthatunk számára több pozitív figyelmet más módon.

Ha ez nem működik, egy enyhe figyelmeztetéssel transzparensebbek lehetnek a szülők. Ha a gyerek egy olyan történetet mesél, amiben az igaznak tűnő részek meglehetősen kisebbségben vannak, kedvesen és finoman jelezhetjük neki, hogy “ez egy kicsit talán túlzás, nem? Meséld el kérlek, hogyan történt igazából!” Ezzel rámutatunk a nem annyira kívánatos viselkedésre (füllentés), és teret adunk a gyereknek arra, hogy újra elmondják a történetet – ezúttal azt meséljék el, ami valójában történt. 

Ha valami komolyabb dologról hazudnak a gyermekek, mint például, hogy készen van-e a házi feladatuk, vagy hol voltak iskola után, mindenképpen érdemes elgondolkozni a következményeken. Sok hazugság hátterében a büntetéstől való félelem áll, ezért a következmények célja ne a büntetés, hanem a tanítás és a bizalom helyreállítása legyen. Bár kétségbeejtő lehet szülőként megélni, hogy gyermekünk akár nagyobb kaliberű dolgokról hazudik nekünk, próbáljunk nyugodtan és nyitottan fordulni felé, fő cél ne a büntetés, tiltás legyen (kamaszkorban ezek egyébként is leginkább a visszájára szoktak fordulni), hanem az igazság elhallgatásának hátterét próbáljuk megérteni. A következmény nem a büntetésről vagy megtorlásról szól, hanem a megoldásra összpontosít. Egy jól megválasztott következmény közvetlenül kapcsolódik a problémához. Például, ha nincs készen a házi feladat, akkor elmarad az aznapi esti mese, mert házi feladatot kell írni. Ha össze van firkálva a fal, kevesebb idő jut a játékra, mert segíteni kell lemosni a falat. 

Mit ne csináljunk?

Ne szorítsuk sarokba a gyereket. 

Ha biztosan tudjuk az igazságot egy adott helyzetről (például, hogy a gyerek firkált a falra vagy nem készült el a házi feladatával), kerüljük el, hogy olyan kérdésekkel szorítsuk sarokba, amelyek hazugságra késztethetik, különösen, ha fél a következményektől. Ha tisztában vagyunk a valósággal, ne faggassuk a gyereket (“Ki firkált a falra?” “Készen van a házi feladatod?”), hanem térjünk rögtön a megoldásra: “Tudom, hogy a házi feladatod nincsen még kész. Gyere, üljünk le, és csináljuk meg együtt.

Ne hívjuk hazugnak a gyereket!

A címkézés okozta lelki sérülés gyakran sokkal nagyobb hatással lehet a gyerek életére, mint maga a hazugság. Bármilyen negatív jelző („rossz”, „szófogadatlan”, „hazug”) hosszú távon befolyásolhatja a viselkedését, rombolhatja az önértékelését, és azt sugallhatja számára, hogy nincs értelme az igazsághoz ragaszkodnia, hiszen már úgyis „hazugnak tartják”. Ha egy gyerek folyamatosan azt hallja, hogy hazudós, könnyen előfordulhat, hogy valóban elkezd ennek megfelelően viselkedni. Ezért nagyon fontos, hogy soha ne bélyegezzük hazugnak – kerüljük az ilyen címkézést!

A füllentések, hazugságok kapcsán sokszor eszköztelennek érezheti magát egy szülő. A gyermekkori hazugságok természetes részei a fejlődésnek, és fontos, hogy türelemmel és megértéssel kezeljük őket. Ahelyett, hogy szigorúan büntetnénk őket, érdemes inkább a bizalom, az őszinteség és a nyílt kommunikáció erősítésére törekedni. Ha a gyermek azt érzi, hogy hibáit elfogadják, és nyíltan beszélhet az érzéseiről, nagyobb eséllyel választja az igazmondást, így fejlődhet érzelmi intelligenciája és felelősségtudata is.